You are hereA Farkas utca varázsa

A Farkas utca varázsa


          Hét éves voltam, amikor az 1950-es évek közepén a Király utcába költöztünk. S éppen akkor kellet az iskolát is elkezdenem. A 80-as éveit taposó, már nehezen járó nagymamámat vasárnaponként el-elkísértem a szomszédos Farkas utcába, a templomba. Talán nem mindig értettem a prédikációkat, de megfogott a hatalmas gótikus épület, a több évszázados múltról regélő címergyűjtemény, az orgona magasztos szárnyalása, a színes ablakokon át beszűrődő verőfény. Ez lett számomra a templom. 

            Aztán észre vettem, hogy reggelenként, amikor iskolába menet fél nyolc tájban elhaladok a templom mellett, odabent zúg az orgona, istentisztelet van. Eleinte csak megálltam az előtér üveges ajtaja előtt, s néztem, mi is történik odabent. Aztán az ajtón belül az első stallumban állandóan jelen lévő gondnok bácsi behívott, s leültetett a stallum előtti egyik székre. S rájöttem, hogy éppen mikor véget ér az istentisztelet, még van annyi időm, hogy elérjek az iskolai becsengetésre. Így lettem én reggeli templomjáró. Ahogy emlékszem, nagyon kiríttam a hívek közül, mert jóformán csak öregedő nénik ültek elszórva a padokban. Téli napokon kint sem volt sokkal hidegebb, mint a kőfalak között. De az orgona mindig szólt, s rendre megismertem a pap bácsikat is. László Dezső, Csutak Csaba, később Dávid Gyula hirdette az igét. Néhányszor meg is szólítottak. Hogy csengett a szavuk! Mikrofon nélkül is a leghátsó ülésig elhallatszott beszédük. Vagy talán még jobb volt a fülem?!

            Az 50-es évek nagyon osztályharcos idők voltak. Az értelmiségiek, főleg tanáremberek messzire elkerülték a templomot, mert egy istentiszteleten való részvétel elég ok lehetett arra, hogy állásukból eltávolítsák őket. Gyermekeiket csak nagy titokban kereszteltették meg, s ha konfirmáltatni akarták, lehetőleg más városba vagy falusi nagyszülőkhöz vitték őket. Az iskolákban is folyt az ateista nevelés. Már elemi osztályokban is órákat kellett erre fordítani.

            A Református Kollégium utódiskolájába, az akkori 1-es számú Fiú-Középiskolába jártam. Ez a Petőfi utcai épületben működött. Jóságos tanító nénim férje a Református Kollégiumnak volt korábban tanára, ő maga is jó nevű ügyvéd lánya, így nem éreztette velem soha, hogy „osztályellenség”-nek minősülő, kényszerlakhellyel megbélyegzett családból származom. Hanem 1959, amikor éppen V. osztályba mentem, nagy változást hozott az iskola életébe. Az 1-es számú Középiskolát és a szomszédos régi épületben működő tanintézetet ünnepélyesen egyszerre „megkeresztelték”. Emezt Ady Endre, azt pedig Gheorghe Şincai nevével illették. S hogy az egyetemeken már kipróbált „jó példát” középiskolai szinten is alkalmazzák, ősztől az Adyt és a Şincait összecsapták, s megszületett az Ady–Şincai Középiskola. Úgyhogy V. osztálytól ide jártam, s ráadásul a kisebb osztályokat, a régi épületben helyezték el. Ekkor ismerkedhettem meg az addig titokzatosnak tűnt ó-kollégiummal. Állapota siralmas volt. A kis tantermekbe összezsúfolt padokban szorongtunk, az ajtók, ablakok becsukhatatlan állapotban, a kályhák szétesőben. A legrosszabb állapotban a két lépcsőház lehetett. Fagerendás lépcsőfokaik meg voltak lazulva, úgyhogy sok diák azzal szórakozott, hogy öt-hat lépcsőt kihagyva egy alsóbb fokra ugrott, s ha „szerencséje volt”, a lépcsőfok engedett, s eggyel lejjebb szállt. Másnapra aztán a személyzet visszahelyezte. Még abban az esztendőben megkezdődött az épület renoválása, akkor öntötték a ma is használt beton lépcsőket. A tantermeket is mind új padlózattal látták el, az ajtókat-ablakokat valamennyire rendbe hozták. A renoválás azonban nem érintette az épület legtitokzatosabb részét, a délnyugati sarkot, ahol egy hatalmas könyvtár volt. Senki sem beszélt a kisdiákoknak arról, hogy miféle könyvtár az, csak az ajtón hirdette egy felirat, hogy az Akadémiához tartozik. Néhányszor az éppen takarítás miatt nyitott ajtókon lehetett oda bepillantani.

            Az iskolaegyesítés, a régi épületbe költözés sok más változással is együtt járt. Ilyen volt az, hogy megindult a közlekedés a nagyudvaron át. Néha egyik-másik tanár átvitt az új épület laboratóriumainak valamelyikébe. Aztán a szünetekben is a hatalmas udvar a diákoké volt. Eleinte azonban teljesen rendezetlen állapotban: az éppen véget ért templomrenoválás miatt az építőtelep számos tartozéka ott hevert. A legérdekesebbnek egy emelődaru számított, amely ledűlt, s keresztben feküdt az udvaron, azt kerülgetve, vagy éppen vázán átbújva lehetett csak járni. Később aztán megszüntették az építőtelepet, elkerítették a romkertet, s kialakították a két épületet összekötő aszfaltos járdát, amelyet télen rendszeresen takarítottak, hiszen a legtöbb tanár szünetenként ingázott a két épület között.

            Az újdonságok közé tartozott, hogy ezután az iskola nyelve a román lett, jóformán csak a tanteremben folyt magyarul az oktatás, de persze az osztálytársak az udvaron is magyarul csevegtek, játszottak. És jöttek a tanárok. Szinte valamennyien még az idősebb nemzedékhez tartoztak, akik az „előző rendszerben” szerezték diplomájukat, s rettegtek állásukért. Ők már az osztályban is érzékeltették az „osztályharcos” szellemet, megkülönböztették a jó és rossz származásúakat. Csak utólag tudtam meg róluk, hogy éppen azok voltak a legharcosabbak, akiknek a korabeli felfogás szerint valamilyen „bűnük” volt. Utólag felfedeztem őket, vagy édesapjukat a teológiai tablókon. Vagy kiderült, hogy ilyen-olyan ifjúsági szervezetben tevékenykedtek a 40-es évek elején.

            Tehát a Farkas utcai épületbe kellett járnom, s ez némileg megváltoztatta az útvonalamat. Előbb elsétálva az iskola előtt bementem a templomba, onnan vissza, az iskola kapujához, ahol rendszerint a szolgálatos tanár álldogált két napos tanuló kíséretében, s ellenőrizték az egyenruhát, egyensapkát és karszámot valamint az ellenőrzőkönyv meglétét. Alighanem valamelyiküknek feltűnt ez a reggeli sétám a templomhoz, s úgy V. osztály vége felé az osztályfőnöknőm egy másik tanár kíséretében családlátogatáson elmondta szüleimnek, hogy milyen rosszul nevelnek: megengedhetetlen, hogy én reggelente templomba járok. Az efféle az öregasszonyok dolga, akiket már nem lehet átnevelni, de egy kommunista iskolába járó gyermek nem tehet ilyesmit. Ha ők, tanárok ezt eltűrik, akkor őket felelősségre vonják; nem szeretnének nyilvánosan megbüntetni, ami koromra való tekintettel más iskolába való fegyelmi áthelyezés lehetne. Úgy finoman utaltak arra, hogy ha néha mégis templomba mennék, legalább kerüljem el az iskola mellettit, mert azt állandóan figyelik.

            Így aztán véget ért az én reggeli templomjárásom. Még néhány évig nagy ünnepekkor nagymamámat el-elkísértem a vasárnapi istentiszteletre. Akkor sokan voltak, nem tűnt fel a nagyanyját támogató kisfiú. Aztán nagymamám halála után – minden tilalom ellenére –konfirmáltam, s a nagy ünnepekkor eljártam a templomba.

            A tíz- és húszperces szünetek, lyukas órák élménye maradt, hogy a nagyudvarról nézegettem a frissen renovált, többnyire napsütésben csillogó déli oldalát a gótikus templomnak. Tökéletes összhangot, nyugalmat árasztott. Ha még az orgona is felcsendült, akkor az meghozta a varázst, a Fakas utca varázsát. Ennél szebb látványt el sem tudtam képzelni. S ma is, sok-sok világhírű felséges templom sziluettjének megismerése után is vallom: az akkori gyermekkori élményem egy életre eljegyzett a Farkas utcával és annak gótikus templomával. Rajta keresztül lettem város- és műemlékvédő.  

                                                                                                Dr. Gaal György

(Megjelent: Farkas Utcai Harang XIV. év. 2015. húsvéti szám, 3–4.)

  • English
  • Magyar
  • Română

Virtuális séta

Támogatók

 

 

 

 

 

 

 

Primaria Cluj