A Dónát-monda

és lehetséges gyökerei

Apám emlékére,
Tulogdi János
tanár úr emlékére

Dónát mondáját gyermekkoromban, apámtól hallottam. Később, 1957 őszén, egy verőfényes délután, természetrajz–földrajz szakos csoportunk kedves földalaktan tanárunk, Tulogdi János vezetésével terepgyakorlaton vett részt a Szamos gátja körül. A víz mentén, a város felé haladva, a tanár úr a Törökvágás és közvetlen környéke földtani jellegzetességével kapcsolatban kitért a monda „agyagos” hátterére is. A nyolcvanas évek elején, számtalan kalotaszegi mese és helytörténeti monda lejegyzése után, eszembe jutott a Dónát-monda. Az idő tájt gondolni sem lehetett arra, hogy az elkészült írást az Igazság közölje. Így 1985-ben az akkori Művelődés utolsó számainak egyikében látott napvilágot. Ez számos új adattal bővítve, most végre a kolozsvári közönség elé kerülhet.

A mondát általában igaznak tartják, mert a mesével ellentétben, többnyire minden benne szereplő személy, a cselekmény helye és ideje ismert. Van, aki úgy véli, hogy ha nem is teljesen igaz, valami köze csak van a valósághoz. A kérdés csupán az, milyen mértékben, mert azt nem állíthatjuk, hogy híjával lenne a képzeletnek. Vizsgáljuk meg az itt következőkben a Dónát-mondát, másképp a Törökvágás mondáját, hogy amennyire lehet, derítsük ki, mi benne az igaz és mi a képzelet.

A XIX. század végi monda

A szőlők tetejében, odafenn a Hója-erdő alatt, áll egy időviselt kőember. Réges-régen pásztorember volt ez a Dónát, ott legeltette juhait az erdő szélén. Egy éjszaka a holdvilágnál észreveszi, hogy a törökök vágják át a hegyet, hogy a Szamost a Nádas terére vezessék, s ne legyen a városnak ivóvize. Lélekszakadva fut be a városba. Bezörget a Monostor-kapun, s rohan egyenest a városházára. Csak annyi ideje volt, hogy elmondhatta a dolgát. Holtan összerogyott. De a katonaságot hamar összetrombitálták, s elkergették az ellenséget. Azután pedig háládatosságból kifaragtatták a Dónát képét, s feltették a hegytetőre, az erdő aljába. Még a kőember is minden éjszaka leszáll, s körülnéz, hogy nincs-e valami baj a kedves városban? Azután korsóját a Szamosból megmeríti, s úgy tér vissza. Az átvágott hegyet pedig ma is Törökvágásnak híjják.

Dónát mondáját a XIX. század vége felé Versényi György, kolozsvári Református Kollégium tanára jegyezte le és tette közzé [Ethnographia, XII., 1901., 125.]. Több változata is létezik. Egyikben a nyáját legeltető Dónát a várost megsarcolni akaró, titkon a falak alá húzódó török sereget vesz észre. Megfújja kürtjét, életét áldozva riasztja az őrséget, a békén alvó polgárokat. A legújabban Dónát már huszárkapitány, a törököt megfutamító kolozsvári lovascsapat vezére (Csomortáni István közlése). A lényeget tekintve azonban a változatok csak kis mértékben térnek el egymástól.

Vegyük szemügyre a monda elemeit

1. járt-e török sereg „réges-régen” Kolozsvárt, s ha igen, 2. lehetett-e köze a Törökvágáshoz, végül 3. ki a monda hőse és honnét a neve.

1. Török sereg nem egy alkalommal járt a város falai alatt. Különösen II. Rákóczi György 1657. évi szerencsétlen lengyelországi trónszerző hadjáratát követően, amikor a porta, hogy a fejedelmet – ki a beleegyezése nélkül fogott e vállalkozásba – lemondassa, 1658 nyarán a krími tatár kánt, a szilisztrai basát és szövetségeseit, a havaselvi és a moldvai vajdát nagy erővel a védtelen országra küldte. Szeptember elején a pusztító, dúló, emberek ezreit rabláncba verve előre nyomuló ellenség – amint arról Linczigh János korabeli kolozsvári királybíró (a város második embere, a főbíró társbírója) feljegyzéseiből tudomást szerezhetünk –, már a feleki oldalban, a város közelében ütött tábort. A tatár kán a monostori külvárost is fölgyújtatta: „Elérkezvén másodnap az tatár chám is, nagy dühösséggel meggyújtatván az Monostor utcai hóstátot”, írja Linczigh [Kolozsvári emlékírók, 1990., 172.]. Amint arról ugyanő beszámol, a város hatalmas sarcot fizetett, s ennek fejében sikerült megmenekülnie a pusztítástól.

Linczigh János feljegyzései

II. Rákóczi György a török követelésére lemondott. De nem nyugodott bele a trónvesztésbe és hamarosan visszatért. A porta ismét nagy sereget küldött a számára nem tetsző fejedelem eltávolítására. A szájhagyomány úgy tartja, hogy Rákóczi a kolozsmonostori templomtól nyugatra magasló völgypadon, a Táborhelyen állt meg hadával és innen vonult a számára végzetes csatába. Linczigh szerint azonban a fejedelem 1660 májusában Szamosfalva és Kolozsvár között táborozott, és ide hívatta őt is, hogy a lelkére kösse, ne adja fel a várost: “...die 20 Maii, pünkösd után való csütörtök nap, az budai vezér Szejdi pasa elérkezvén Rákóczi fejedelem ellen, azelőtt másodnappal – mivel az sok szép hadával Szamosfalvához jövén Rákóczi fejedelem – kihívatván másodmagammal, megparancsolván életünkre, hogy ha az török elérkezik, az várost meg ne adjuk, mert ha megadjuk, el kell vesznünk” [Kvári emlékírók, 179.].

Nem kizárt, hogy amikor Szejdi, másképp Szidi Ahmed budai basa 1660. május 20-án a Szilágyság felől Kolozsvár közelébe érkezett, s roppant serege hegyet, völgyet elborított, valamelyik török csapat az említett Táborhelyen ütött tábort. Ezúttal is Linczigh János ment a város részére a basa kegyelmét kieszközölni. „Nagy rettenetes rémülésben lévén az város – írja –, harmad magammal [...] egy rossz, kétlovú szekéren kimenvén táborába. Egy nagy hegyen vonatván fel sátorát...” [Kvári emlékírók, 179.]. Szövegéből nem derül ki, melyik hegy volt az. De az ellenség egy része talán a Törökvágástól nem messze hömpölygött tova. Linczigh feljegyzéseiben ezt olvashatjuk: „...Másodnapon megindulván az tábor, nyakunkon lévén az lánc – egyben fűzvén bennünket –, az darabos szántásokon hajtottanak, mint az oktalan állatokat, az Szamoson, Nádason övig való vízben által hajtván bennünket...” [Kvári emlékírók, 180.].

A budai basának a meghódolt Kolozsvár részére írt biztosító leveléből sem tudunk meg semmi pontosat: „Datum Kolosvar alatt levoe taborunkban. May die 21 1660. Esztendoeben.” [Jakab Elek: Kolozsvár története. Oklevelek, II., 365.]. Szejdi basa ezután Szászfenes felé vonult, hogy a fejedelemmel megütközzék. A május 22-i csata után a török sereg a Törökvágás alatt, a város közelében haladt el, majd Bonchida mellett táborozott le. Ez derül ki több, a táborból keltezett levélből, így Mehmet Tihaja bég parancsleveléből: „Datum az Taborban Bonczidaj mezoeben. Die 5 Juny 1660 Esztendoeben.” [Jakab E.: Kvár tört. Okl., II., 365.].

Várad 1660. augusztus 27-i török kézre jutása után Kolozsvár végvár lett. Ez időtől bizonyára fel-felharsant a város kaputornyain a török sereg közeledtét jelző trombitaszó.

Városfalak, ivóvíz

2. A törökök tehát nem egyszer itt jártak. Valószínű, hogy az 1658. és az 1660. évi volt a legemlékezetesebb. Láthattuk, hogy falai, tornyai ellenére a város csupán hatalmas sarc lefizetésével szabadult meg a feldúlástól. Ha tehát nagy sereg jött ide, szinte hiába volt a sok ágyú, az erős fal- és toronyrendszer, ennek céhenként beosztott védelme, mert ilyen esetben nem volt ajánlatos hagyni, hogy a fegyvereké legyen a végső szó. Pedig, amint a tanácsi jegyzőkönyv egyik 1570-ből való adatából kiderül, ugyancsak gondot fordítottak a véderőmű-rendszerre: „Az Thornyok Epitesse feleol eo k. Azt Mongyak, hogy Byro vra[m] eo k. hywassa be az cheheket, Es haggya Megh Nekyk hogy vysselyenek gondot Rea”. („A tornyok építése felől ő kegyelmek [a tanács] azt mondják, hogy bíró uram ő kegyelme hívassa be a céheket és hagyja meg nekik, hogy viseljenek gondot reá.)

A jó ivóvíz akkor is becsben állt, ezért nagy gondot fordítottak a kútásásra. Különösen a bérc-, a hegytetőre épült várakban, hogy ily módon a falakon belüli vízellátást megoldják. Ez ostrom esetén életbevágó volt. Kolozsvár azonban város volt, sokkal nagyobb kiterjedésű, mint egy vár, ezen kívül völgyfenéken feküdt, ahol a talajvíz könnyen elérhető mélységben volt. Természetes tehát, hogy falain belül számos kút létezett, s a lakosság ezekből merte a vizet, nem a Szamosból vagy a Kisszamosból (Malomárokból).

Amint láttuk, nagy seregnek nem volt szüksége cselt alkalmazni a város megvételére, meghódolt az magától is. Akkor viszont mi értelme lett volna olyan munkába kezdenie a töröknek, mint a Szamos vizének a Nádasba vezetése? Ezzel úgysem törte volna meg a várost. E roppant munka elvégzésével végső soron a várárkok vízellátását sem tudta volna megakadályozni. Mégpedig azért nem, mert egyrészt az északi fal előtti várárkot feltöltő Kisszamos (Malomárok) a Törökvágás fölött levő gáttól kapta a vizet (egyszerűbb lett volna tönkretenni a gátat vagy a Malomárok vizét a Malomárkot a Szamossal összekötő kis csatornákon, a zúgókon, a Szamosba engedni), másrészt a nyugati és a déli várárok a Házsongárdból, a keleti pedig a Békásból lefolyó kis patakból töltődött fel. Több mint valószínű tehát, hogy a Szamos és a Nádas közti hegy átvágása, egy efféle nehézkes és fáradságos hadicsel meg sem járta a török eszét.

Vágás út és Törökvágás

Ha azonban mégis munkához lát, a korabeli műszaki fejlettség szintjén mennyi időbe telt volna a hegy átvágása? Szerény számítás szerint is évekbe. Ezzel viszont a meglepetés lett volna oda, hiszen teljesen lehetetlen lett volna a munkálatokat akár néhány napig is titokban tartani – Dónáton kívül a közeli földeken, szőlőkben dolgozók is észreveszik, mi készül. A török tábort közben élelemmel is el kellett volna látni. Ismerve a török karddal való „termelési” módszerét, ez sem, vagyis a közeli falvak feldúlása sem maradt volna titokban.

De tegyük föl, hogy egy öt-tízezer főnyi ellenséges sereg vert itt tábort, s kezdett munkához. Vajon mennyi időre lett volna szüksége ennek a korabeli mérce szerint is szerény csapatnak a Szamos elvezetéséhez, ha egy nagynak évekre?

Ha viszont a Törökvágást és közvetlen környékét földtani szempontból vesszük szemügyre, ráakadunk a monda eredetének egyik forrására. Ugyanis a Hója-vonulat itt fedőkőzet nélküli agyagrétegekből áll. Az agyag ugyan vízátnemeresztő tulajdonságú, de víz hatására képlékennyé válik, s nagyobb esőzés idején előfordulhat, hogy az alsó, átnedvesedett, csúszóssá vált rétegen a felsőbbek a saját súlyuktól lesuvadnak. Emiatt az itt átvezető utat manapság is csak üggyel-bajjal tartják rendben.

Meg kell említenünk, hogy már egy 1573. évi oklevél vágás utat említ: “Jacab [...] adot volt egy darab zeolet vagas vtba” [Kvár város levéltára, törvénykezési jegyzőkönyvek III/3.49–302]. Szakál Ferenc 1704-ben írt feljegyzésében több ízben is Vágás útról szól [Kvári emlékírók, 286., 291.]. Szövegéből egyértelműen kiderül, hogy ez a Törökvágás. Jakab Elek is Vágás útnak említi [Kvár története]. Szabó T. Attila szerint a Törökvágási út a Sáncalja utca (Fellegvári út) folytatásaként a Bornyúmál alatt, a Törökvágás felé, a mezőn át vezető út, a későbbi Rákóczi út neve volt [Kolozsvár települése a XIX. század végéig, 114–115.].

A Vágás út 1573. és 1704. évi említése kapcsán fölmerül a kérdés, hogy a török itt járta előtt meg utána is, miért nevezték vágásnak a Törökvágást? Az Oklevél-szótárban (Szamota– Zolnay, 1902) a vágás második jelentése ’kivágott erdőrész’, a Magyar nyelv történeti-etimológiai szótára szerint a szó számos jelentése közül az egyik ’élőfát, erdőrészt kiírt’. Említett Oklevél-szótár idéz egy 1435-ből való, a mienkkel azonos adatot: “viam Wagaaswth nuncupatam” ’a vágásútnak nevezett út’. Talán az egykori erdő kivágásával függnének össze az egykori kolozsvári adatok?

Van azonban egy másik lehetőség is. Mivel a vágás régen a kő- vagy a sókitermeléssel is összefüggött – máig fennmaradt családnevünk a Kővágó, a Sóvágó –, az erdővágás mellett arra is gondolhatunk, hogy a suvadások miatt az utat itt időnként újra kellett vágni. Vagyis eljutottunk az eredeti változathoz. De jóval a törökök előtt.

A Dónát-szobor

A Törökvágás előtagja tehát utólagos. Persze meglehet, hogy valamelyik török sereg ittjártakor suvadás keletkezett. Néhány, a hegyről leereszkedő ágyú, szekér belesüppedt a felázott agyagba, s ezeket ki kellett ásni. És ezt egy-két, a közelben rejtező szőlőpásztor is látta. Talán megkockáztathatunk egy olyan elképzelést is, mely szerint a mai Törökvágás közelében, a hegy alatt táborozó török csapatot, ha 1660-ra gondolunk, a májusi – nem ritkán bőséges – esőkben fölázott agyag suvadása futamította meg, s ez a szájhagyományban később a kolozsváriak hőstettévé vált. Mégpedig akkor, amikor a XVIII. század közepe táján a közelben fölállították Dónát szobrát. Mert az efféle alkotások igencsak fölkeltik az emberek képzeletét. Különösen az ilyen magánosak a legszembeötlőbbek.

Az 1970-es évek elején az egyik iskola „föllelkesült”, „hazafias” igazgatója, diákjaival egyetemben a szoborhoz vonult, hogy ezt az úgymond magyar izét ledöntse. „Nemzetmentő” műveletük olyan jól sikerült, hogy Dónát a lejtő aljáig meg sem állt, és gurulás közben letört a feje. A homokkő, amiből készült, elég könnyen mállik. Ha megázik, majd megfagy, különösen a nyak, kétszáz év időjárási viszontagságai után, viszonylag könnyen eltörhet. Nem sokkal később, az eseményről értesülve, Starrmüller Géza megszervezte a szobor megmentését. Miután csörlővel felvontatta a tetőre, fia, ifjú Starmüller Géza, a régi alapján új fejet faragott neki, majd feltűnés nélkül sikerült a szobrot a helyére állítani. A mentési, helyreállítási művelet nem volt éppen kockázatmentes abban az időben. Az 1990-es évek elején ugyancsak Starmüller Géza az egyik RMDSZ-kongresszuson fölvetette, hogy a telket, a rajta álló szoborral együtt, meg kellene vásárolni. Javaslatából semmi sem lett. De hamarosan akadt más vevő. A telek új tulajdonosa, a hegytetőn vezető ösvényről addig szabadon megközelíthető szobrot, saját telkén állónak tekintve, bekerítette. Ebben az a jó, hogy nem férhet hozzá akárki. Azóta csak akkor lehet a szobrot megközelíteni, ha a tulajdonos ott tartózkodik.

A törököt „elűző” sereg

Most lássuk a városbeli sereg kérdését. A Versényi-változat szerint miután Dónát elmondta a magáét, és meghalt, „...a katonaságot hamar összetrombitálták, s elkergették az ellenséget.” Ez azonban nem a korabeli, hanem a későbbi helyzetet tükrözi, mert a török ittjártakor sem a városban, sem a falain kívül nem létezett összetrombitálható katonaság. Helyőrség csak Várad török kézre jutása (1660), majd a németek bejövetele (1687), állandó jellegű pedig a Rákóczi-szabadságharc leverése (1711), Erdély végleg német kézre jutása után létesült. 1711 után azonban a császári katonaság városba telepítésének, majd nem sokkal később a kőmáli vár, a Fellegvár építésének nem a város védelme, hanem sakkban tartása, a „rebellis” kurucok esetleges németellenes megmozdulásainak a leverése volt a célja.

A monda egy másik változata, a korabeli valósághoz hűen, arról szól, hogy a városbíró fegyverbe szólította a fegyverfoghatókat.

Tudjuk, hogy Kolozsvárnak 1660-ban kb. 8500 lakosa volt. Mennyi lehetett ebből a fegyverfogható? Ha a nőket leszámítjuk, marad a fele. Ebből a gyermekeket és az öregeket is levonva, talán 2000-re, legjobb esetben 2500-ra tehetjük a fegyverfoghatók számát. Csakhogy ezek nem voltak mind fegyverforgatók, vagyis fegyverforgatásban jártas, még kevésbé gyakorlott városlakók, hanem elsősorban kézművesek, kalmárok, nemesek, szabadparasztok, hűbéri függőségben lévő személyek, akik harcedzettség tekintetében nemigen versenyezhettek a törökkel. A falak védelmében, a falakat védve ugyan megállták volna a helyüket, erre képezték ki őket.

Álljon itt egy ezzel kapcsolatos idézet az 1557. évi tanácsi jegyzőkönyvből:

„…valamy kor walamy gonoz hyr wagyon az zegen Mywes Nep[ne]k Thornokba kel zolgalny ees wygyazny Ees Eyel Nappal kapwn, ees Az kewfalon ees, Az waras zerybe kel wygyazny” („…valamikor valami gonosz hír [vészhír] vagyon, a szegény kézmíves népnek tornyokban kell szolgálni és vigyázni, és éjjel-nappal kapun is, a kőfalon is, a város szeriben [sorában] kell vigyázni.)

Egy teljes ostromgyűrű esetén azonban úgy tűnik, ez a bizonyos 2500 személy is kevés lett volna a kb. három km hosszú falrendszer védelmére. De nyílt terepen vajon megfutamíthatták volna az ellenséget? Talán, ha a török sereg sem nagyobb, s ha valamennyien lóra szállnak. És persze meglepetésszerűen... De nem voltak lovasok, csak a monda legújabb változatában.

A monda hőse

3. A monda hősét illetőn az első változatokban is valószínűleg egy szőlőpásztor vagy valamilyen más, a mezőn dolgozó személy szerepelt – akkoriban a Szamos és a Kőmál (ma Fellegvár)–Hója gerinc által határolt terület teljes egészében mezőgazdasági művelés alatt állt, a délre néző lejtőn szőlővel –, aki a török „hadicselről”, az ágyúk, a szekerek kiásásáról vagy a suvadásról hírt vitt a városba. Erről ma semmit sem tudunk. A mondát jóval később jegyezték le. Valószínűbbnek tűnik viszont az, hogy a pásztor személye a török itt járta után évtizedekkel került a mondába, s tette kerekebbé azt. Erre utal az, hogy Szakál Ferenc 1704-ben is még csupán Vágás utat említ.

A pásztor tehát akkor tűnhetett föl a mondában, amikor a kuruc szabadságharc 1711-ben bekövetkezett leverése után Erdély végleg német kézre került, s az ennek következtében elkezdett ellenreformáció körülményei között, egykori egyeduralmi helyzetének visszanyerésére törekedve, a katolikus egyház – egyebek mellett – szorgalmazta, hogy a szőlőknek védőszentje legyen. Így vált a római legionárius Donatus (’[Istentől] ajándékozott’), később magyarul Donát, a nép nyelvén, magyarosan Dónát a Hója alatt évszázadok óta művelt szőlők védőszentjévé, az akkor túlnyomórészt református és unitárius kolozsvári szőlőművelő polgárok „pártfogójává”. Ezután, a XVIII. század közepe táján emelték a ma is álló „kőembert”.

A XIX. század hetvenes éveiben az Amerikából Európába hurcolt szőlőpusztító gyökértetű, a filoxéra, népiesen gyilkos féreg, Kolozsvár határában is kipusztította a szőlőt, s a helybéli bor, a több százados „vinum de Hoia”, örökre kiapadt a hordókból. Elárvult hát a védőszent és a mondabeli Dónát – bár Versényi még szőlőket említ a Hója alatt – nem maradhatott meg szőlőpásztornak, s egyes változatokban juh-, másokban marhapásztorrá vedlett. Újabban meg huszárkapitánnyá.

Dónát hírt visz a városba

Említésre méltó a mondában a futás mozzanata is. Ez meglepően hasonlít a marathóni győzelemről hírt vivő harcos esetéhez, aki Athénbe érkezve, csupán annyit mondhatott: „Győztünk!”, s holtan rogyott össze. Negyven kilométer lefutása után ez érthető. Itt azonban jóval kisebb a távolság – a Törökvágástól az Unió (egykori Monostor) utca végében állt Monostor-kapun át, a tanácsháza (Versényi az újabb keletű városházát említi) kb. három kilométerre van, s ez Linczigh idején is ott állt, ahol ma – a Főtér déli oldalának Tanácsház szere volt a korabeli neve. De tegyük föl, Dónát nem a legrövidebb úton jött, és talán öt-hat kilométert is megtett. Egy pásztorember azonban, aki naphosszat a mezőt, a hegyet rója, ezt a távolságot lefuthatja anélkül, hogy ez az életébe kerülne. Úgy tűnik, ez a betét a marathóni csatáról olvasott történetből ihletődött.

Tehát a vágásút léte, a későbbiekben a török itt járta, az agyagos oldal csuszamlásai, amelyek mindig új tápot adhattak a „vágás” történetének, és a szobor, mégpedig a közelben, az a három szál, amellyel mondánk a valósághoz kötődik. Ebből kerekedett ki, s a XIX. század utolsó negyedében, a szőlők pusztulása után nyerte el fenti alakját. És alakul azóta is. Mivel pedig a szájhagyomány továbbadóiban tudatosan vagy öntudatlanul az ellenség fölötti győzni akarás munkálkodott, munkálkodik, e történetben, ha későn is, megadatott a kolozsváriaknak, hogy az országot dúló, pusztító, a várost kétszer is könyörtelenül megsarcoló törökön „bosszút álljanak”.